Új pszichológiai thriller érkezik a Disney+-ra
„A kéz, amely a bölcsőt ringatja” (The Hand that rocks the Cradle) feszült és lebilincselő pszichológiai thriller a klasszikus, 1992-ben megjelent, azonos című film nyomán. Az új, Michelle Garza Cervera által rendezett változat hátborzongató precizitással bontja le a békés családi otthon illúzióját: filmjében egy jómódú külvárosi anya (Mary Elizabeth Winstead) új bébiszittert (Maika Monroe) vesz fel, akiről kiderül, nem az, akinek mondja magát. A gondosan felépített, napfényes felszín alatt titkok, múltbeli sebek és láthatatlan hatalmi játszmák törnek felszínre – a tét a család épsége és a józan ész.
Az új film nem egyszerű remake: kortárs és „kísértetiesen modern”, amely a családideálhoz tapadó elvárásokat vizsgálja. A történet a két női főszereplő bonyolult, morális szempontból szürke zónába csúszó kapcsolatára kerül. A rendező a mindennapi élet kegyetlenségét helyezi előtérbe: nincs erdő mélyén lapuló szörny, csak a lakás melege, a konyha fémes felületei, a csecsemőmonitor halk zúgása – és a kérdés, mennyire vagyunk biztonságban ott, ahol a leginkább annak hisszük magunkat. A film új hangsúlyokat is ad: egy régi traumával összeköti a két nő sorsát, a társadalmi elvárások és a női szerepek szorításában pedig a bosszú, a bűntudat és az önvédelem vékony határvonalait vizsgálja. A feszültség alattomosan fokozódik, apró, hétköznapi gesztusokban jelenik meg; a legfontosabb kérdés pedig, amit fel kell tennünk az, hogy kinek lehet hinni?
A 20th Century Studios produkcióját a mexikói Michelle Garza Cervera rendezte. Érdekesség, hogy az alkotás során szándékosan mellőzte, hogy újranézze az 1992-es változatot: saját hangján, a mai közönség reflexeire építve akart mesélni. A forgatókönyvet a BAFTA-jelölt hangmérnökből lett író, Micah Bloomberg készítette Amanda Silver eredeti történetének alapjaira támaszkodva. A cél nem a nosztalgia, hanem a „realista horror” hagyományának feltámasztása: pszichológiai eszközökkel, a hétköznapi tér dramaturgiájával és a hangok intenzív használatával. A képi világ a szereplők belső vibrálását tükrözi, amelyet a díszlet tovább erősít: a külvárosi, napfényes enteriőrök apránként fenyegető labirintussá alakulnak.
Az alkotók nem fekete-fehér mesét ígérnek: a jó és rossz fogalmai megkérdőjeleződnek, a döntések súlyát pedig a szereplők múltja és félelmei mérik. A végeredmény egy hipnotikus, fokozatosan szorító pszichothriller, amely egyszerre tiszteleg a kilencvenes évek klasszikusa előtt és határozottan a jelen idegfeszültségeire hangol.
